A Szamárfül kiadó webáruháza

Nagy Bandó András írásai, regényei, versei kicsiknek és nagyoknak. Dedikált könyvek megrendelhetőek!

 

Mivel névre szóló dedikációval ellátott könyveket küldünk, csak banki utalás után indítjuk útnak a megrendelt könyveket. További információk…

Belföldre 15.000 Ft alatti értékű megrendelés esetén 950 Ft. a szállítási költség. 15.000 Ft fölött mi fizetjük a szállítást.

Kosár

A kosár üres.

Fórum

Olvasók levelei az ARANKAKOR c. regényről

NAGY BANDÓ ANDRÁS: Arankakor regény Pécs, 2016. Szamárfül Kiadó

Kordokumentum Nagy Bandó András új regénye, az Arankakor, mely épp az 56-os eseményeket követő hatvanadik évben jelent meg könyv és hangos-könyv formájában az idén. A szerző régebbi köteteiben is jelen volt a drámai feszültség; ám a mostani műben ez az ábrázolásmód egészen más társadalmi tükröt tart az olvasó elé, mint korábbi történeteiben, ahol pl. a betegség volt a főszereplő legfőbb ellensége.

Az író a rendelkezésére álló családi históriát döbbenetes erővel, folyamatosan a drámai csúcs közelében tartva tárja fel, Egy társadalmi rétegnek a háború utáni diktatúra-korszakban történő szétverését ábrázolja.

Az Arankakor részben keretes regény, ezt a műfajformát már alkalmazta a szerző előző munkáiban. Itt főleg a kezdő és záró rész fogja keretbe a történést. A közben lezajló események elbeszélői részei azonban nem mentesek a kezdet és a vég feszültségétől. Családi eseményekbe, egy parasztgazdaság felépülésébe láthatunk bele: Nagy Bandó tökéletesen ismeri ez ebben a világban az élők sorsát, erről ebben a művében is részletesen és szemléletesen ír.

Villódznak az események, közben a kor társadalmáról egy-egy szereplőn keresztül kapunk jellemrajzot. Mégis a főszereplő személyisége adja meg a történet fő vonalát: eltántoríthatatlanságával hőssé emelkedik, de ezzel párhuzamosan önmaga teljes, családja részbeni vesztét okozza.

A bevezető fejezetekben a hatalmat képviselők olyan viselkedést tanúsítanak a tehetetlenné tett ember, a gyászoló családtag, vagy épp a halottak közelében (összekacsintó, összemosolygó, minden emberi részvétet nélkülöző mimika, pantomimika) –, mely még talán a Szegénylegények c. filmben sem jelent meg: Jancsó művében a csendőr hallgat, és hallgatásának csendje, a csend következménye a rettenetes. Az Arankakorban (is) a nép fiaiból lett börtönőr, ávós, rendőr viselkedik magasabb rendűnek hitt helyzetében kegyelet és kegyelem nélkül, sokkal aljasabb módon.

Számomra felsejlik olvasás közben a népmesei hármas elem, mely szerint a nép fia, a főhős kiállja a próbákat, és győz; ám az Arankakor főszereplője, Sunyák Antal legnagyobb próbája a nincstelenségből csak a maga szorgalma árán vett gazdaság létrehozása, majd a kívülről jövő próba, az a teljesíthetetlen cél, amit a helyi hatalmasságok állítanak eléje. Nincs nagy, katartikus győzelem, az egyén nem találhat semmilyen jelentős segítőre abban a körötte lévő emberi masszában, akik a túlélésükért, és talán évszázadok óta beléjük ivódott félelmük miatt sodródnak az eseményekkel. Az utódok emlékezete és Nagy Bandó új kötete jelentheti áttételesen a feloldást, ha van, lehet egyáltalán feloldás azoknak, akik ebben a fojtogató világban éltek.

A kor, melyben a szereplők élnek, alig öt–hét évre esik a második világháború befejezésétől, a főszereplő halála meg épp nyolc évnyire a magyar zsidók elhurcolásától (melyről e regényben is szó esik). Az épp hatalmon levők azonban mintha semmit nem tanultak volna a háború, a haláltáborok borzalmaiból. Tevékenységük azonos, sőt, erősen hasonlít bármely korábbi és későbbi diktatúráéhoz. Mint a címként választott növény, az aranka – melynek számos fajtája gyötri és fojtogatja a növényi kultúrákat –, úgy telepszik rá vissza-visszatérően a társadalmak és az egyének életére a politikai erő és erőszak.

A külvilág történései ellen az egyén családostul védtelen; hol a katonák, hol a rablók viszik el mindenét, hol meg az épp szabadnak hirdetett rendszer, annak helyi hatalmasságai, végrehajtói (mivel a látszat ellenére ők maguk is rabok, szabadnak látszó rabok, akik a többiek feletti uralmukkal, [talán a főhatalom által el sem várt] kegyetlen rendelkezéseikkel szolgálják meg az épphogy szabadságukat és rabtartóik, azaz a hatalom bizalmát. Lásd ehhez pl. Illyésnek A magánszorgalmú kutyák c. versét.)

Ahogy a történet halad, egy-egy villanásnyira kitekint a szerző a nagy politikai játszmák eseményeire. Ilyen pl., amikor Nagy Imréről van szó a 23. fejezetben:

„December eleje óta Nagy Imre irányítja – vette vissza a szót Gábor. – Ő a begyűjtő is. A kötelező beszolgáltatás főnöke.”

Sőt nekem, az olvasónak, aki a múltat olvasom a történetben, és már tudom, mi hova vezetett, mintegy előre jelez a szerző:

„Sunyák Antal a név hallatán fölkapta a fejét.

– Nagy Imre nem mai gyerek. Régi MDP-s. Tavalyelőtt még Rákosival is összevitatkozott, de ha valaki, hát ő megtehette, mert az biztos, hogy a kopasznál jobban ért a földműveléshez. A párt ülésén kaptak össze, ha jól emlékszem …

– Igen, aztán hamarosan a PB-n kívül találta magát.”

Ez a kis részlet arra is utal, hogy az 56-os események Nagy Imréje is kommunista volt, de sok mindent másként akart, mint a fő hatalmat képviselő Rákosi.

A háború utáni évek parasztsága, igyekvő parasztja, a regénybeli Sunyák Antal sem akart többet, mint hogy hagyják békében dolgozni a földjén.

 

Néhány éve a PIM egyik rendezvényén Juhász Ferenc beszélt saját életének állomásairól, így a háború végén és utána történtekről. Elbeszélésének egyik részében arra tért ki, milyen volt, amikor gumicsizmával a lábukon szedték föl a tömegsírokból a halottakat, miközben a hozzátartozók a közelben várták, hátha az ő szerettük előkerül.

Egy alkalommal pedig villamoson hallottam, amint idős emberek a Kozma utcai zsidó temetőből jövet arról beszélgetnek, vajon a temetőbeli tömegsírokban ott van-e a halottjuk, ahova a nevét írták.

A főszereplő családtagja is keresi Sunyák Antal sírját, mielőtt a parcella névtelenjei közt végképp semmibe vész …

Eszembe jut a kötetről – a diktatúra természetrajza miatt – Görgey Gábor  Komámasszony, hol a stukker c. színdarabja, de a határon túli magyar lakosság kitelepítése, a zsidók kiirtása is, melyhez a magyar csendőrség buzgón segédkezett. Eszembe jut még Boldizsár Iván könyve, a Don, Buda, Párizs, melyben a háború utáni első évekről, a békekötés előtti budapesti életről is beszámol, meg arról, milyen elképesztő az új hatalom képviselőinek viselkedése. Az Arankakor 54. fejezetének olvastán – ez mintegy a betetőzése a sorozatos retteneteknek – megjelenik előttem Munch Sikolya is.

Nagy Bandó kitűnően, hatásosan keretezi a történetet. A fejezetek számozásában érdekes dolgot vettem észre: a 45. fejezet a háború utolsó napjainak történéseivel egy korszak végét jelzi; az 56. utáni üres oldal meg a változás, a tiszta lap, a még ki tudja, hogyan, mivé változó (az olvasó már tudja: harcok és bukások során alakuló, napjainkat ismerve hova, merre vezető) új kezdetét jelöli. Még az utolsó lapok jellemábrázolása is – bár csak egy-egy villanás jut az épp felbukkanó szereplőnek – ma is meglévő, köztünk még élő, és valószínűleg mindig újratermelődő és jelen levő segítő és ártó alakokat tár az olvasó elé. Az 55. fejezet nagyon rövid. Jelképes elmélkedése az élősködő növényről, a meggyökeresedni nem tudó, önálló léttel nem bíró, diktatórikus rendszerekre utal. Érthető akár intelemként, a jövőre utaló figyelmeztetésként.

A befejezés feloldja a feszültséget? Nem oldja fel? – az olvasón múlik, aki reméli: ahogy korábban, Nagy Bandó András most is folytatja a történetszálat. Vagy esetleg snitt, vége. Egy korszak vége. Melytől a józan emberi ész, jó sorsunk óvjon meg, hogy valaha is megismétlődhessen. Fetykó Judit

 

Kedves Bandó! Újból csak az elismeréssel kezdem, nagyot alkottál! A fáradtságomon túlemelkedve el kellett olvasnom. S mint filmet, látom, láttam magam előtt pörögni a történetet. Már hús-vér embereknek éreztem az elejétől a karaktereket. Az biztos, hogy filmre teremtődött a sztori! Baráti öleléssel: Miki

 

Drága Bandó! Sajnálom, hogy megvárakoztattalak… duplán sajnálom, mert magamat is. Mégis, biztosan tudom, érzem, így egyben kellett megesnie! Bandó Kedves! Az emberi nagyság, írói jóság és szakmai tudás, ami belőled és tőled eredend, sosem volt kétséges számomra… Amit most viszont adtál, mindent, de mindent felülír… KÖSZÖNÖM! Írhatnám, hogy megpróbálom összeszedni a gondolataimat, de még mindig fürdök bennük… Így csak azt tudom tenni, mint eddig mindig, gyorsan leírom, ami épp eszembe jut…

  • tökéletes korrajz, az első pillanattól ott voltam a szereplőkkel, családtag lettem… láttam, hallottam, éreztem, pontosan úgy, ahogy ők…

  • lefordítható pontos tükör (számomra) a mai korra is… nem kicsit…”türelmetlen a telhetetlen állatja”…

  • a kislány által elmondott vers „súgása” briliáns…

  • a beszédet akár mondhatnánk hosszúnak is, DE NEM! Pontosan így zajlott és akárhogy néztem, ha bármi kimaradna, hiányozna belőle…

  • tökéletes a „szónok” külseje, hű tükre a belsejének…

  • a "nyelvbotlásai tökéletesen a helyükön vannak, tükrei a hazugságnak és ambivalensen az igazságnak…

  • a benne lévő pikirt  humor pedig írói zsenialitás… a Tiéd…

  • ahogy a „arankák” akkor és ott hangoznak el először, amikor és ahogy kell…

  • ahogy a drámaiság fokozása is… olyannyira tudtad ezt tenni velem, hogy akartam olvasni… persze ehhez azt kell tudni, amit a korábbi levélben is írtam, nem bírom sem nézni, sem olvasni az igazságtalanságot a bántást… zsigerből letiltom…

  • végletekig fogalmazod meg az emberi jóságot és a gonoszságot egyaránt…

  • ahogy a világ permanens változásait: a világ változik… ez van… de méltóságunkat és jóságunkat megtartani csak a saját privilégiumunk…

  • az 56 fejezete pedig (számomra) roppanatosul bátor, nyílt és tökéletes írói döntés…

Hirtelen ennyi a teljesség igénye nélkül, megtiszteltél hogy olvashattam… szeretettel ölellek: Anita

 

Szia, Bandó! Az Arankakor szépen megirt könyv! Kifejezetten szép stilárisan, pontosak a leírások nincs benne felesleges jelző, ismétlés. Visszaadja a tanya hangulatát, az ott elvégzendő baromi sok munkát, az életvitelt. Ebből fakad a Sunyák család gondolkodása, értékítéletei, ahogy ők a világot látják… és élik, ameddig ezt engedik nekik… Kérdés bennem: semmi negatív tulajdonsága sincs a főhősnek, a családtagok is mind tökéletes emberek, ez szándékos a részedről? Van ilyen ember? A téma közismert. Mind a kulák üldözés, mind az erőszakos, de mégis „spontán” Tsz. szervezés. Készült erről sok film (20 óra, Felmegyek a miniszterhez, Körhinta – ez utóbbi persze „másról is szól”- stb.) Az Arankakor mégis érdekes, részletes, talán azért is mert érzékletes. Nagyon gratulálok hozzá, érzem, hogy sok munkát fektettél bele – megtérült! Büszke lehetsz erre a könyvre (is). Baráti öleléssel! Sanyi

 

Tisztelt Nagy Bandó András Úr! Most fejeztem be az Ön „Arankakor” c. könyvét, és úgy gondoltam azonnal reagálnom kell. Én akkor születtem, amikor a főhős meghalt, így csak az elbeszélésekből ismertem az akkor történteket, viszont ilyen „élményeim” nem voltak. Mélyen megfogott az az élet, amiről Ön olyan meghatóan és bravúrral ír, bizony régen nem volt ilyen élményben részem, most értettem meg a paraszti élet hihetetlen gazdagságát, azt a nagy küzdést, tapasztalatot, amivel az életüket élték, kár, hogy erről keveset hallhattunk. Nem bántam meg, hogy amint láttam a könyvről szóló híradást, megrendeltem, csoda és köszönöm Önnek ezt a katarzist, remélem, sokáig emlékezni fogok Sunyák Antal és családja nehéz, és tragikus sorsára. Sokaknak olvasni kellene az Ön munkáját, ebből sokat tanulhatnánk, soha ne jöjjön vissza egy ilyen világ, ahol az emberek kivetkőznek magukból. A hangoskönyv meghallgatása még hátra, de ahhoz egy kis idő kell. Eddig az Ön „madaras” könyveit vettem és olvastam hála az égnek, hogy rátaláltam erre a könyvre, köszönöm Önnek, tisztelettel: Sz. Ernő

 

Azért választottam Arankakor című könyvedet, mert a címe felkeltette érdeklődésemet. Fontos volt az is, hogy a könyv szereplői nem kitalált személyek, hanem olyan emberek, akik itt éltek, élnek közöttünk. Megható volt számomra, hogy a család egyik tagja, feljegyezte édesapja, és a család tragédiáját, és így születhetett meg ez a könyv. Fantasztikusan összetartó családot, és családfőt ismertem meg, és nagyon szomorú, hogy az élet, a sors, a történelem, és az emberi gonoszság tönkretette életüket. Nehéz, munkával teli életet éltek, és sajnálom, hogy a könyvben - talán  az esküvőt kivéve - nem volt olyan fejezet, amikor valamiféle boldogságot, örömöt olvashattam volna, amit ők éltek át. Remélem a család még élő tagjai, meghatódva olvassák a könyvet, mely örök emléket állít apjuknak, és annak a sok ismeretlennek is, akik ugyanilyen sorsra jutottak. V. Lászlóné   

 

EZT KÜLDTEM EL GAÁL ZOLINAK

 

Kedves András! Zalaegerszegen találkoztunk személyesen. Köszönöm, hogy ajánlotta Arankakor című könyvét. A hangoskönyvet hallgattam vezetés közben. Fantasztikus korrajzot ad. Felnőttként nagyszüleim éltek abban az időben. Sok mindenre a könyv világított rá. Számomra… Köszönöm még egyszer a személyes találkozást és az ajánlott könyvet is. (Természetesen továbbra is mosolyt csal arcomra, amikor eszembe jut a Malvin sziget.) Kívánok jó erőt, egészséget és alkotókedvet további kötetekhez. Nátrán László

 

Kedves Művész Úr, Kedves Bandó! Szeretném elmondani, hogy mennyire nagy hatást tett rám legújabb könyved, az Arankakor. A témaválasztás, a stílus, a dramaturgia a megelőző nagysikerű könyveidhez hasonló, de mégis úgy érzem, ha ez egyáltalán lehetséges, továbbléptél. Egy olyan hús-vér embert állítottál elénk, akinek élete példamutató, még egy embertelen (aranka) korban is. S a regény olyan, mint egy dokumentumfilm, amatőr szereplőkkel, rendkívül feszes, tömör, rövid snittek. Az egész mindössze 229 oldal, mégse lehet gyorsan elolvasni, minden mondatot, minden szót értelmezni kell. Én erről a korról csak tanultam, keveset és nem igazán a valóságot, hallottam szüleimtől, idősebbektől, de most tudtam meg igazából, hogy mit is jelentett kuláknak lenni, kik is voltak ők, hogyan éltek, s haltak. Nagyon szépen köszönöm. Gyarmati Gyuri

 

Kedves András! A könyved TELITALÁLAT! Gratulálok! Azért is mert „hézagpótló”, meg azért is mert a fiatalkorombeli alföldi paraszti élet leghűbb ábrázolása! Engem személyesen érintett, anyám tanyasi parasztlány lévén gyerekként sokszor éltem nagyszüleimnél, de anyám hozott földjein családunk is gazdálkodott, arattunk kaszával, én kötelelet csavartam, terítettem, behordás, cséplés, beszolgáltatás (!) stb. Miután apám asztalos és temetkező volt a falunkban, és nem volt hajlandó belépni a KTSz-be először agyonnyomták adóval, majd „államosították” a temetkezési vállalkozását, azaz minden anyagát, eszközét elvitték (csatolom, ha sikerül pl. a gyászkocsink képét, balról apám, mellette anyám). Én így „egyéb” származásúnak számítottam, és bár elkezdte a szegedi Ságvári (akkor még) gimnáziumban tanulni, földrajzversenyt is nyertem és geológus szerettem volna lenni, unokasógorom meggyőzött, hogy egyetemre ne is számítsak. Így átléptem a Textilipari Technikumba és lettem textil technikus Budakalászon. (Azért a két év katonaidő után estin már családosan eljutottam a Műegyetemen a gépészmérnöki diplomáig). Elborzasztó és vérforraló, amit akkor a „kulákokkal” tettek! Jobb országot végre! Bencze Imre

 

Kedves András!

Az én szüleim hányattatása – mint iparos-család kevés földdel – nem terjedt túl azon, amit leírtam, különösen mert ahogy én a Budakalászi Textilgyárban „megfogantam” egykéjük lévén rászedtem őket, hogy szakítsák ki magukat a gyökerükből és költözzenek fel Budakalászra. Apám munkát kapott a gyár asztalosműhelyében anyám meg hamarosan az első unokáját dédelgethette. A háború (apám Vereckénél feküdt hóban fagyban „várva az oroszokat”, ott kapott életére gyomorbajt, anyám meg velem Pitvaroson rettegte végig hogy az ott betörő oroszok és németek frontja 4-szer vonult át a falun..) mindenkinek egyformán borzalmas volt. Apám egész Németországig vonult vissza, szerencsére amerikai fogságba került és egy év múlva megjött. Egy évig Tótkomlóson laktunk, apám egy Auschwitzból vissza nem tért aztalos műhelyét bérelte akkor ki, majd visszatérve Pitvarosra újraindult a vállalkozása, anyámnak pedig a földjeivel meg velem való foglalkozása. Hát ennyi! Bár én egykéjük voltam, két gyermekünkkel és öt unokánkkal szaporodunk… Könyvedet igyekszem erjeszteni! Baráti üdvözlettel és családoddal együtt a legjobbakat kívánva: Imre.    

 

Kedves barátaim, ismerőseim, én nem szoktam reklámozni, milyen filmet láttam, vagy milyen könyveket olvastam… most azonban elolvastam egy remek regényt, igaz, megtörtént eseményekről… Nagy Bandó András: Arankakor… című korhű, a szerző magával ragadó stílusában… katartikus élmény volt… mi itt sokan akkoriban születtünk, csak hamisított töri könyvekből, mendemondákból tudunk az életünkben lejátszódó borzasztó eseményekről… a regényben, egy nagy létszámú, dolgos paraszt család kulákosításának, meghurcolásának valós történetét dolgozza fel drámaian, sodróan a szerző… szívből tudom ajánlani nektek, az olvasni szeretőknek… és a végén a hangoskönyv… mint a már bevált Toscána című gyöngyszemében… olvassátok el… megéri… köszönöm a türelmeteket… Tasi Jóska

Kedves Nagy Bandó András Úr! Magam és a 91 éves, aktív, a világra nyitott Édesanyám nevében is GRATULÁLUNK, így csupa nagybetűvel az Arankakor c. könyvéhez! Édesanyám fiatal felnőttként, én kisgyermekként (lévén 1946-os születésű) éltük meg ezen időszakot. Vannak emlékeink erről a korról.  Már a könyv címe is fantasztikus, mennyire találó! Valóban „ÉGET”, ahogy Ön is mondta itt Szolnokon. Olvasása közben egyetlen betűt sem lehetett kihagyni.

Reálisan mutatja be az akkori kort. Az érzelmeket szinte érzi az olvasó is. Filmként peregnek előttünk az események az ízesen megfogalmazott, régies szavakat,  a veretes mondatokat olvasva. Néhol mosolyt fakaszt – pl. a május 1-jei ünnepi beszéd –, majd kisvártatva könnyeket csal a szemekbe. Csodálatosak a természeti  képek leírásai, melyek fényt varázsolnak e szomorú családtörténetben. Példaértékű a Családfő föld iránti tisztelete, szeretete, a családja iránti felelőssége, elvhűsége, emberi tartása,  gyermekeinek  munkára nevelése, az Édesanya alázata, ereje, kitartása. Nyugodjanak békében! Édesanyám véleményével egyetértve, régen kötött le bennünket ennyire egy könyvet, mint most, e gördülékeny, döbbenetes erejű, remek  stílusban Ön által megírt Arankakor. Köszönjük, hogy megírta e család igaz történetét! MINDENKINEK  EL KELLENE OLVASNI! A könyvben található fényképeket látva szinte Édesanyámék  családi fotói és  Nagyapám arca tekintett vissza ránk, annyira hasonlóak a karakterek. Megdöbbentő volt ez is számunkra!

 

Kedves András! Egyelőre, sajnos idő hiányában még nem mindegyikünk tudta elolvasni az Arankakor című könyvet, én sem tudtam még befejezni. Az az eddigiek alapján is egyértelmű, hogy nagyon átélhető és részletes leírását kapja az olvasó az adott korszaknak, ami különösen fontos a mai fiatalok számára. Gratulálok a mű megírásához. Pont ezért én is és munkatársaim is reméljük, hogy minél többen olvasni fogják majd a könyvet. A terjesztéshez és népszerűsítéshez sok sikert kívánunk. Üdvözlettel: Dorottya

 

Szia, egyetértünk, mint mindig (vagy legalábbis legtöbbször ). Most éppen Firenzéből írok, előtte a festői szépségű Cinque Terre falvait jártuk be. De most nem is erről akarok írni, hanem, hogy útközben fantasztikus élményben volt részünk. Végighallgattuk a hihetetlenül szép Arankakor hangoskönyv CD-jét, kimagasló előadásodban. Szerintünk eddigi munkásságod csúcspontja ez az írás. Hemingway és Móricz. Az írásaik jutottak közben eszembe. Nem túlzás: ilyen magaslatokra jutottál ezzel a regénnyel. És remélem, ezzel a véleménnyel mindenki egyetért, aki elolvassa majd. Béla csak ennyit mondott: „Bandó nagyot alkotott!” Az előadásod pedig lenyűgöző. Annyira Tied ez az írás, hogy elképzelni sem tudom jobb, vagy más előadásban. Persze a könyvet is elolvassuk, de szerintem ez mar mindig a Te hangodon szólal meg olvasás közben is. Köszönjük Neked ezt az élményt. Soha nem fogjuk elfelejteni. Nagy utat jártál be. Nemcsak íróvá, hanem nagy íróvá, és nagy előadóvá értél, fejlődtél. Remélem, méltó visszhangja lesz. Szeretettel ölelünk. Vali és Béla 

 

Szia András! Elolvastam a könyvedet / kb öt óra alatt /. Megrendítően,  szomorú családregény. Szerintem ez a könyved a legjobb és a legjobban megírt, mert őszinte, szívhez szóló érzéseket fejez ki, / az emlékirat felhasználásával. / Felismerek benne olyan oldalakat, fejezeteket, ami a Te személyes élményed, tapasztalatod. Úgy gondolom, most vagyunk abban az életkorban és voltunk a történelmi korban, hogy azonosulni tudunk a családtagok fájdalmával, dühével. Szerencsétlen Sunyák  Antal, annyit dolgozott az életében, hogy nem figyelt arra, ami körülötte van. Távol állt tőle az áskálódás, politika, stb. Számára az egyetlen és szent dolog létezett, a CSALÁD és a gazdaság. Hiába figyelmeztették többször is a Varjas fivérek. Ő és a családja ott maradtak a tanyán, dolgozva tovább, megásva maga alatt a saját sírját. Vajon a fiatal korosztálynak mennyire jönne be ez a könyv? Tesztelned kellene a történelem tanároknál. Gratulálok, legyen sok olvasód, és vevőd a könyvre! J.

 

Kedves Bandó! Elolvastam könyvedet, Arankakort. A családi nyaraláson kaptam rá, a Hargita derekán laktunk onnan kirándultunk szerteszéjjel. Itt járván átéreztem – én, a nagyvárosi ficsúr, milyen a parasztember kapcsolata a földdel. Én is röghöz kötött magyar vagyok, hát még az itteniek, ahol több székelykapun is ott a mondat „Házad lehet bárhol, de hazád csak itt”. Mindez hatványozottan olvasható a könyved 56 fejezetében. A Sunyák család öröme, munkája, tragédiája. A XX. század egyszerűsége, örömei és gonoszsága. Nem lehet eleget mesélni erről a korról a később érkezőknek. Így talán megértik, miért olyan a mai magyar, amilyen – ezzel talán átérzik, hogyan lett egy ismét virágzó, a boldog békeidőben sikert-sikerre halmozó, nemzetből egy szolgalelkű fasiszta majd kommunista ország. Hogyan törték meg a nemzeti büszkeséget, hol békediktátumokkal, hol a titkosrendőrség vagy államvédelmi hivatal emberei. A mi fölmenőimet is többször több módon meg törte kerékbe a történelem. Nincsenek köztünk hősök, de mindenki tisztességgel helyt állt, amennyire tudott. A könyv becsukásakor vettem észre az első előzéken a Sunyák család gyönyörű családi képét. Igazi gyöngyszem. Mennyi tiszta szempár. Igazán kíváncsi lennék az asszony és a gyerekek életútjára apjuk halála után. Ennyi emberben annyi elmondatlan mese lehet még. De az már egy másik történet… Köszönöm a könyvet, köszönöm ezt az igaz történetet, és nagyon örülök, hogyha egy kicsit is, de segíthettem annak megszületését. Gergő

Kedves András! Az Arankakor című kötetet a napokban olvastam el. Ennek hatására és a találkozásunkkor kapott személyes biztatása kapcsán ragadok klaviatúrát. Bevallom, más kötetét eddig még nem olvastam. Mint közben kiderült számomra, egy hónappal vagyok fiatalabb, ergo mindketten fiatalok vagyunk. Azt írom le, amit éreztem olvasás közben és utána. Ez az írás azok közzé tartozik, amelynek sorai vonzották a szememet, vagyis nem tudtam letenni. Több szempont miatt is történt ez így. Hiszen hamar kiderült, hogy ez a történet a szülőföldemen, a Nagy-Sárrét déli részén történt meg, míg az én szülőfalum  e földrajzi táj északi részén található. Ebben a környezetben éltem hát a gyermekkoromat. Apám és Nagyapám iparos emberek voltak. Háború után, mint akkor sokan mások, ő is szinte a 0-ról kezdte. Szorgalma és tehetsége folytán 1948-ra már tehetős embernek számított. Így Ő sem kerülhette el sorsát; vagyonának államosítását, koholt pert, elűzetését. 1950-55 között családjától távol, de szerencsére nem internáltként kereste a család kenyerét. Anyám 100 holdas gazda lánya volt. Kuláknak kinevezett Nagyapám sorsa így nagyon hasonlított a regény főhőséhez. Házába egy kommunista családot költöztettek be, míg ő és családja az udvari melléképületbe húzhatta meg magát. Nagyon hasonlóan mindenét elvették, csak az életét hagyták meg. Nagyon tetszik a regény felépítése, szerkezete, a fejezetek egymásra épülése. Kiváló ötlet, hogy a véggel kezd, aminél jobb bevezetés a borzalomba nehezen elképzelhető. Az volt az érzésem; minden szerkesztés és a témakörök egymásutánisága arra fut ki, hogy az olvasó bele tudja magát helyezni abba a világba. Nyilván ezt alaposan átgondolta, de sikerült is. Gratulálok! Bár az én esetemben nem lett volna szükség ilyen logikus szerkesztésre, hiszen a személyes érintettségem időben közeli, minden regényben szereplő epizód korosztályomban még zsigerien megtalálható. Viszont már nincs meg a gyerekeimben, nincs meg az utánunk következő generációkban! És ezért húzom alá többszörösen ennek a világos szerkesztési módnak a jelentőségét, hiszen így a téma követése, befogadása a ma emberének, fiatalságának is jól emészthető. Jól emészthető ugyanakkor a nyelvezete is, a gondolatok, a szavak logikus fűzése. Viszont itt engedtessék meg észrevételeznem, az akkori parasztemberek azért nem ilyen viszonylag tiszta irodalmi nyelven beszéltek. Bár igaz, tapasztalható igyekezete a falusi szóhasználat irányába. Nekem még szinte az ízlelő bimbóimon vannak azok az ízes szavak, hanglejtések, azok a csak parasztság által használt gyönyörűséges szófordulatok, jelzők, amit és ahogy használtak. Sajnos ilyet már alig-alig lehet hallani, mi vagyunk-voltunk az utolsó korosztály, aki még ilyet hallhatott. Tetszettek a köszönési formák, azok még tényleg úgy történtek. Alaposak és pontosak a leírások. Pl.: a lakodalom, a hodály építés műveletei, a disznótor leírása, az aratás menete, stb. Sajnos a mai fiatal már ezeket az eseményeket csak ilyen leírásokból tudhatja, ismerheti meg. A múltkor baráti körben vetődött fel, hogy a mai tanulóknak már el kell magyarázni annak a népdal szövegnek az értelmezését, hogy „Béres legény jól megrakd a szekeret, sarjútüske böködi a tenyered”. Mert hovatovább sem a béreslegény, sem a sarjú-tüske szavakat már nem tudja, mit jelent. Sok-sok minden jutott még eszembe a könyvről olvasás közben és még biztos fog is. Összefoglalva: a téma súlyához méltóan szerkesztet, átgondolt, fegyelmezett írásban lehet része az olvasóknak. Köszönet érte!

Még egy személyes, családi vonatkozással hadd hozakodjak elő. Mivel a regény földrajzi közelségében, Biharban történtek az alábbi esetek, hátha halott róla. 1957. október 20. napján több bihari, észak békés megyei községben fordultak elő, mai szóhasználattal élve terrorista cselekmények a kommunisták részéről. Ekkor volt ugyanis a forradalom közelgő első évfordulója. Vasárnap volt ez a nap.  Déli egy órakor történt, amikor faluhelyen mindenki a házába húzódott. Szinte ugyanabban az órában a környéken több faluban házakat gyújtottak fel az elvtársak. Olyan embereknek a házait, akik az ő szemükben „osztályellenség”-nek minősültek. A mi családunk is annak minősült. A melléképületünk tetőszerkezete égett le. Szerencsére a lakóházra nem terjedt át, mert még viszonylag időben észrevettük és elkezdődött a tűzoltás. A magát már erősnek érző „munkás-paraszt” kormány úgy gondolta, már megengedheti magának az ilyen atrocitást. A cinikusság netovábbja, hogy a falu – egy esztendővel azelőtt még ÁVÓS hadnagya – harmadikként jött be a portára a tűzoltást segíteni. Mondván, pont erre biciklizett… Ezzel az eseménnyel kapcsolatban próbáltam kutakodni, dokumentumokat találni, mivel ilyen eset nem csak nálunk fordult elő. Sehol nem akadtam eddig ezzel kapcsolatos dokumentumra. Igaz, egyik múzeum igazgatója azt ajánlotta, fölösleges ilyet keresnem, mert úgysem fogok találni. Arra az elvtársak kínosan vigyáztak, hogy a bűneikről ne maradjon dokumentum. Ha András hallott ilyenről, szívesen venném tájékoztatását! Ugyanis szeretnék egy kis visszaemlékezést szerkeszteni a forradalom 60. évfordulója alkalmából. Jó egészséget kívánva, üdvözlettel: Zagyva László

 

Kedves Bandó! Nagy érdeklődéssel vettem kézbe a születésnapomra dedikált, újonnan megjelent Arankakor könyvedet, amely egyszerre lélekemelő és lélekformáló élményként hatott rám. A téma szomorú aktualitását az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója adja. Szinte nincs olyan család ma Magyarországon, aki ne lenne valamilyen formában a témával érintetve felmenői által. A regény főszereplője Sunyák Antal abban a korban élt, amikor „érzéketlen tuskók” irányítottak, akiknek „se szívük, se lelkük.” „Hivatalt kapnak a gazok”, hatalommal, élet-halál urai voltak, „joggá lett a törvénytelenség”. Olyanok voltak, mint az aranka gyomnövény.

Antal családjával együtt keményen dolgozott azért, hogy a semmiből eljussanak valahova.” Hatalmas munkakedvvel, szorgalommal, egyenes tartással rendelkezett, aki vagyonát tisztességes úton szerezte. „Inkább levágta volna a kezét, semhogy bárkinek ártson.” Nem vállalt volna olyan beosztást, amivel embertársainak kárt okozott volna, nem tartozott a színüket hamar változtatók közé. „Tudta volna, hogy mivel jár.” Tekintete tiszta, nyílt, egyenes volt. S mit kapott ezért cserébe? Kuláknak nyilvánították, módszeresen tönkretették, elvették vagyonát, majd az életét.

Még 14 éves koromban dolgozatot írtam a „Mecseki láthatatlanokról”. A könyvtárban gyűjtőmunkát végeztem, megdöbbentett a korabeli sajtó és a visszaemlékezők, az akkori tanúk, túlélők nyilatkozatai közötti ellentmondás. Az Arankakor segít az útvesztőben, mivel annak a korosztálynak is irányt mutat, akik a kommunista diktatúra idejében még nem éltek és fájdalomdíj a rendszert túlélőknek, hogy napfényre került végre az igazság. Köszönöm, hogy megírtad!  Baráti üdvözlettel: dr. Faragó Ágnes

 

Szervusz, Bandó! Most olvastam el az Arankakor című művedet. Ez eddig a legjobb a műved, alig tudtam letenni. Felkavaró. Felkavarja az emberben az érzéseket, a gondolatokat. Nagyon jól bemutatod a kort. Akár más korról is szólhatott volna. A mű elején hangzik el egy nagy bölcsesség:
„- Ezek kiforgatták az igazságot, és törvénnyé emelték a hazugságot.
És lám hallgat a nép.” (birka módjára)
„- Az se biztos: bűzével mond igazat a szótalan ponty.”
Birka módjára hallgat a nép, hagyja, hogy elvegyék tőle, azt, amije van,
amiért megdolgozott; ha nem adja, akkor erőszakkal elveszik tőle. A május elsejei ünnepség bemutatásánál zseniálisak az áthallások (amikor a lány szavalja a verset, a tanítónő súg neki, és félreérti a lány; illetve az elvtárs bakijai is, amikor olvassa a szöveget (és talán még el is hiszi, amit olvas).
Te is megfogalmaztad azt a gondolatod, hogy civódó nép a magyar, amikor azt írod: „a békét lát az Isten. magyart uszít magyarra, és kész a háborúskodás – vetette közbe Sunyák. – Így van ez, amióta világ a világ, és így is marad, amíg maradnak olyanok, akik ezt a nyelvet beszélik, Mindig is vannak kötözködő emberek: "Aki hibát keres, talál, de akkor hibának mondja azt is, ami hibátlan." Ember embernek farkasa. Tisztelettel: Török Dániel

 

Bandókám, történelmet írtál. Kevesen élhetnek már, akik megélték a kommunizmus végnapjait, de mint áldozat és tanú, hitelesíthetem, dokumentumértékű regényedet. Honvédelmi miniszteri tanácsos apámmal 1951. június 7-én vittek el és 53 nyarán engedtek szabadon. Egy kunszentmártoni kulákcsaládnál jelölték ki kényszerlakhelyünket, egy utazóládát  engedtek magunkkal vinni, ágyat, matracot házigazdáink Hegedűs Gáborék adtak és a helyi lakosok felváltva főztek, mostak ránk. Munkahelyemet a téglagyárban jelölték ki; a futószalagról ötösével kellett a csillére raknom a nyers téglákat, később az égetett téglákat talicskáztam a szárítóba… 75 %-os rokkant Apámmal kihajtottak markot szedni, asztagokat rakni, de nem kívánták ingyen, 1.73-as órabérért dolgoztunk. Apám vesevérzést kapott, de az SZTK orvos (Kátay doktor) nem látta el, az osztályidegen kitelepítetthez ki se jött. A kitelepítettek felügyelője, egy rendőrhadnagy egyszer megpofozott, már nem emlékszem miért. A falun belül szabadon mozoghattunk a templom-piac-posta körletében, csak a főutcát nem volt szabad érintenünk, nehogy belessünk a kapitányság ablakán. 53 októberében jöhettem Pestre, elkobzott lakásunk és holmink helyett újat keresni. Szerencsére Magyar Bálint (a mostani SZDSZ-es elnök apja), akkor a Nemzeti Színház főtitkára, beajánlott statisztának, innét kezdve folyamatosan javult helyzetünk, Apám régi barátai mindenben segítettek. Egykori osztálytárasam: Dunai Ferenc vígjáték író (a Nadrág szerzője)  beajánlott Tabi Lászlóhoz, a Ludas Matyi  főszerkesztőjéhez, aki mindjárt második írásomat közölte. Innét a többit tudod.

Tanúi voltunk Kunszentmártonban a Hegedűs család kifosztásának, sorozatos megalázatásainak, sorsuk szinte hajszálra azonos volt könyved szereplőivel. Folyamatosan razziáztak, házkutattak, fosztogattak náluk és családjaiknál. Úgy jeleníted meg „hőseid” sorsát, mintha ott éltél volna. Különös, hogy ezt a hálás témát Rajtad kívül alig érintette (Galgóczi Erzsébet kivételéve) más magyar író.

Ágnesem azonnal lecsapott könyvedre, így az eredeti „megrendelő”: Zsuzsi lányom, aki vagy tíz nyarat töltött kulák nagyszüleinek szentesi tanyáján, csak később juthat hozzá.

        Még egyszer köszönöm az ajándékokat és az olvasói élményt. Szerdán kell visszamennem a kórházba, mintha javultam volna kissé. A jó szerencse tartson meg nekünk, további remekműveidet kívánva. Kaposy Miklós és Gelléri Ágnes

 

Üdvözlet Kedves Bandó! Olvassuk és hallgatjuk is az Arankakort. Fantasztikus, félelmetes! Aki tanyán nőtt föl, hát az az élet nagyon szemléletesen le van írva! Ezt kellene az Iskolába kötelező olvasmányok közé sorolni nem a Harry Pottert! Nem semmi ember volt ez a Sunyák Antal Csökönyös igazi paraszt! Most is sok van ilyen! De nem elég! A történelem ismétli önmagát! Nagyon tetszett a falusi lakodalom leírása! A disznóvágás, annak tisztelete! Nagy dolgokra tanít és világít rá e történet! Köszönöm! Minden jót és szép napot kívánunk Nektek, puszi Klárika

 

Kedves Bandó! Az Arankakor regényed egy igazi kortörténet, családregény. Történhetett volna akár az én családommal is, de szerencsére ők még időben szétosztották (családon belül) a földet, így nem kerültek kuláklistára. Gyermekként éltem át az ötvenes éveket, de a 60-61es téeszesítésre már jól emlékszem. Nálunk is megtörténtek a regényedben leírtak. Igazi időutazás volt számomra az Arankakor. Nagyon olvasmányos, nehezen letehető, erős érzelmeket kiváltó regény. Az események, cselekmények képszerűek, mint egy forgatókönyv (remélem film lesz belőle!!). Az eddigi legjobb regényed, annak ellenére, hogy ez is egy nehéz, szívfacsaró téma (de mit várhat az ember egy humoristától?). Barátsággal: Soma

 

Kedves Bandó! Nagyon-nagyon régen, a MUSZ és a 25. színház egyik nagytermében volt egy közönségtalálkozó Nagy Lászlóval. Őt nagyon szeretem! Felálltam, és nagyjából azt mondtam: Nem kellene a jelenlétében boncolgatni a verseit. Valószínűleg nem voltam túl népszerű, de ilyen voltam és maradtam.

Nagyon tetszett az Arankakor című regényed. A jóságot könnyebben elhiszem, de még birkózom az emberi gonoszság bugyraival, mélységeivel. Először nem hittem el, hogy ilyen létezett, létezhetett, aztán megpróbáltam utánajárni. Sokat kételkedtem és kételkedem (egyes tényszerűségeket illetően is), beszélgettem és beszélgetek a Feleségemmel, barátokkal, továbbá – még csak most – megnéztem a Saul Fiát, olvasom Faludy recski „élményeit”. Még egy, ezzel a korral foglalkozó történész ismerősömet is megkérdeztem. Arról már nem is beszélve, hogy 56-os elítélt Nagybátyám szavaira is visszaemlékeztem, tovább el tudtam menni Mécs Imréhez is, hogy erről kérdezzem! És ugye ennek (a gonoszságnak) nincs, nem is lehet meg a napló háttere! Legföljebb Sunyák Antal nagyon halk rebegése, amit kódolva mondott a beszélőkön. Ha ezen túl leszek, akkor beszélgethetünk vagy írok róla. Ölellek, Pista

 

Kedves András! Végre három este sikerült elolvasnom a könyvet (ARANKAKOR) amit jó szívvel és szeretettel kaptam, kaptunk tőled.

Féltem nekiállni, mert tudom, úgy járok, mint a többi könyveiddel, hogy elkezdem olvasni és nem tudom letenni. A történet sajnos nem jó véget ért, de maga a könyv csodálatos. Ahogy olvassa az ember, olyan mintha csak ott lenne a szereplők között. Aki volt már tanyán, vagy faluhelyen voltak rokonai, mint nekem is, az nagyon át tudja élni azokat a történeteket, amik a szebb időben ott zajlottak le. Ez a történet félig-meddig ismerős, ugyanis a szüleimtől és a nagyszüleimtől hasonló történeteket hallottam. Mesélték, ahogy te is írtad, mindenüket elvették szinte lesöpörték a padlást is mert nekik semmi sem volt elég. Sunyák Antal sok munka és természetesen az esze által elég nagy vagyonra tett szert, ami bizony az akkori újdonsült Kommunistáknak szemet szúrt Anti bátyám sajnos hitt ezekben a volt osztálytársaiban, akik tetű módon átálltak a kommunisták közé, és mivel szembeszállt velük, a jóhiszeműség, és mert féltette a két keze által éjt nappallá téve dolgos munkával megszerzett vagyont, ez lett a veszte. Hallottam, abban az időben, ha valaki nem tetszett valakinek, csak annyit mondott név szerint hogy ez az ember rendszerellenes, vagy mint te is írtad a könyvedben, hogy rá fogták Sunyák Antalra, hogy hallgatja az Amerika Hangját a rádióban. Sajnos ezeknek a köpönyegforgatóknak (Tanácselnök: Vidács Pál, stb.), semmi sem volt elég. Édesapámtól hallottam, igaz olvastam a könyvedben is, hogy éjszaka fejszével ütötték fejbe a disznót, hogy ne sírjon, és éjjel dolgozták föl, hogy ne kelljen leadni a kötelezőt. Borzasztó korszak volt ez, én örülök, hogy nem volt benne részem! Visszatérve a könyvre, aki egyszer a kezébe veszi és elkezdi olvasni, nehezen rakja le úgy, hogy nem olvassa végig. A történetek lenyűgözőek. A tél a Tanyán, a csilingelő szán, a fehér táj, ahogy leírtad! El is lehet képzelni. Számomra a Családtörténetek is felejthetetlenek voltak. Olvastam sok könyvedet (regényeidet) de ez is a jobbak közé tartozik. Üdv: Dezső, Zsuzsa

 

Drága András! Köszönöm az élményt, köszönöm a könyvet: GRATULÁLOK! Többször csalt könnyeket szemembe a történet, pedig nem vagyok érzelgős típus. Átéltem újra az ötvenes évek szörnyűségeit, melyet iskolás koromban tapasztaltam. Tisztán emlékszem a titokban hallgatható Szabad Európa Hangjára, a felnőttek suttogóra fogott beszédére. Igaz  nem értettem mindent, s csak felnőtt fejjel tudom, hogy részese voltam a kornak, melyről írtál! Aztán jött az 56 megtorlása, s édesapám, aki a világ leghumánusabb embere volt, ugyanúgy börtönbe került, mint a hősöd. A tárgyalások szerencsére felmentő ítélettel zárultak, de a  gimnáziumi tanári pályája véget ért. Volt bőven élményem, így nem csoda, hogy könnyeztem olvasás közben! További jó egészséget és gazdag alkotó éveket kívánok igaz szeretettel! Hálával ölellek: Luci

 

Szia, Bandó, kérted, hogy ha elolvastam az Arankakort, írjak róla véleményt. Hát, ha Neked ez kell, megkapod! Az első néhány sor után ledöbbentem; ez egy véresen komoly „szépirodalmi dpkumentumregény”! Érintettség révén olvasás közben gyakran a családomra gondoltam; apám '56-os elítélt, feleségem családja kulák-listán, tehát könnyen átéltem a Sunyák család sorsát, kálváriáját, szenvedéseiket. Akárcsak mi, ők is sokat szenvedtek a piszkos, véresszájú kommunisták hatalommániás üldöztetéseitől. Mindezt olyan szuggesztív erővel, mégis indulatmentesen írtad meg, hogy először el is felejtettem dühöngeni. Majd csak a végén, amikor magamban összegeztem az olvasottakat, akkor éreztem, hogy ölni tudnék, még így, 60 év után is! (És, ha lehetőségem lenne büntetlenül megtenni, meg is tenném, bűntudat nélkül!) A Sunyák család csak egy a sok ezer közül, akiket testileg, lelkileg, anyagilag megnyomorított ez a hazaáruló, bolsevista horda! Látod, még egy hónappal a regény olvasása után is indulatba jövök. Tehát: jó könyv, a párbeszédekben egészen apró stilisztikai hibáktól eltekintve olvasásra feltétlenül ajánlom minden korosztálynak; az időseknek azért, hogy emlékezzenek, a fiataloknak meg, hogy megismerjék eleik korát és szenvedéseit! No, ennyi elég lesz, mert elunod az olvasást! Üdv.: híved, Menyus

 

Helló András! Kezdem az elején köszönöm a közös képet, örültem neki csatolom a levélhez! Olvastam az Arankakor c. könyvet, csak nehéz beszélni róla mivel abban az időben nem éltem még! Ezért mind gazda vagy hétköznap ember, szemével nézve írom ide véleményem! Az biztos, hogy az az időszak senkinek nem lehetett vidám és felejthető. Nem irigylem azt, akit a munkatáborba visznek vagy vittek és a hozzá tartozói helyében se szívesen lennék! Ami nekem lejött az egészből az az, hogy borzalmas dolgokon ment keresztül egy gazda a családjával. Csak azért mert kicsit jobban boldogult az életben, mint mások. Csak azt vettem észre, hogy nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy a nagycsaládos Sunyák Antal mire képes a családjáért! Érdekes, hogy mindent megtett a kormánynak és mégis elvitték börtönbe csak azért, hogy Sunyák Antalnak ne legyen igaz vagy jó élete. Nem mintha szép idők jártak volna. Azt be kell ismerni, hogy az akkori rendszer finoman szólva mocskos dolgokra volt képes és sikerült felejthetetlennek maradnia az emberek számára, sajnos. Nekem az tetszett, hogy a család mindent képes volt túl élni közösen. Ez példa értékű dolog, csak sajnos a családfő nem bírta a sok megpróbáltatást, annak ellenére, hogy nagyon kitartó volt. Büszkék lehetnek rá! Győzött a szocializmus az emberek kárára. Egy biztos. Tanulságos történet, amit inkább felnőtteknek ajánlok, hogy lássák, mi mindent képes az ember túlélni, ha érdemes küzdeni! 4 csillagot adok rá. Üdvözlettel Dobos Attila

 

Tisztelt Nagy Bandó András! Köszönöm, hogy megkaphattam az Ön elérhetőségét. Egy nagyon kedves barátom, Ekéné Klári javasolta, hogy a facebookon vegyem fel Önnel a kapcsolatot és így rendeljem meg az Arankakor c. könyvet. (A hangoskönyvet ő adta kölcsön meghallgatásra, de hamar kiderült számomra, hogy ezt szeretném magunknak is megrendelni). Az Ön korábbi írásait is nagyon szeretjük, házi könyvtárunkat gazdagítják. Számomra nagy mélységek és magasságok vannak ebben a történetben, maga az élet. Szinte minden pillanatban azt éreztem, hogy együtt lélegzek a szereplőkkel, éreztem a paraszti élet örömeit, nehézségeit. Végig láttam az arcukat, éreztem a rezdüléseiket és mindvégig a tragédiát és fájdalmat, amit ez a család átélt. Mint ahogy a facebookon is írtam, tudom, hogy ezt a gyermekeimnek is meg kell ismerniük és a családom minden arra érdemes tagjának. Ez a mi felelősségünk is, hogy ilyen tragédiák ne ismétlődjenek meg újra. Jó egészséget kívánok Önnek, hogy még sok ilyen remek alkotás váljon élővé számunkra, akik szomjazzuk az Ön bátor, szókimondó, de reményt adó „meséit, történéseit”.Tisztelettel és üdvözlettel: Balanyiné Mosolygó Júlia

 

Kedves Bandó Ur!

Most olvastam ki ARANKAKOR című regényét. Nagyon tetszett. Ezt így megírva -- ezt a sok borzalmas igazságot -- az ötvenes évekről én csak a szüleimtől hallottam. Volt egy nagybácsink aki ki lett telepítve Bakonszegre a családjával mert rendőr volt. Utána felesége idegbeteg lett, ő csak mint raktáros kapott állást Budapesten, de nem is nagyon beszélt -- beszélhetett -- ezekről a dolgokról. Állandóan küldtünk nekik csomagokat, nagyon hálásak voltak érte. Egy hasonlóan békés, tiszta szív ember volt, aki mindent megtett a családjáért, mint Sunyák Antal. Eddig nekem a 301-es parcelláról hallva soha nem jutott volna eszembe ez a sok borzalom. Nem tudom, akik ezeket a tetteket végrehajtották annak idején, hogy tudtak tükörbe nézni és mit mondtak tetteikről a családjuknak, gyerekeiknek.  Azért írtam Önnek, mert az Árkádban egy másik könyvét megvéve Sosemvolt Toscana/  Ön biztatott arra, hogy küldjünk visszajelzést az olvasott könyveiről. Én ezt most megtettem és a Könyvtárból kikölcsönöztem még pár könyvét. Köszönöm az élményt, ezt mindenkinek el kellene olvasnia, hogy tudja milyen idők voltak akkoriban. Mi is az államosítás áldozatai voltunk, 40 évig éltünk lakbérben a saját lakásunkban. Elnézést a hosszú levélért és még egyszer gratulálok. Boldog békés karácsonyt és újévet kívánva. Schneider Béláné nyugdíjas, Mohács

 

Kedves Nagy Bandó Úr! Karácsonyra meg kaptam az ARANKAKOR c. könyvet és „baráti üdvözléssel” ajánlását, köszönöm szépen. Ez a könyv témájában  nagyon közel áll hozzám, miután Kisújszálláson  nőttem fel és Ecsegfalván máig is számos rokonom él. Nagyon érdekes az emberi agy, az hogy tegnap mi történt  el-el felejtem, de a gyerekkori történések elevenen élnek bennem, lehet egy kicsit ki is színezve. Szerintem az akkori gyerekekről, külön-külön lehetne családregényeket írni. Mi személy szerint nem éltük át Sunyák Antalék kálváriáját, mert a mi apánk a regényben szereplő „Jancsi” volt, tehát nincstelen kisbéres, később cseléd. Apánk is  túrta a földet, és hol ide, hol oda vetette a sors. A „felszabadulás” után kenyéradó gazdáit kulákká minősítették, de ő kitartott mellettük. Kulákok? Bangóék, Feketéék, Kovácsék? Pár 10 holdas szorgalmas parasztemberek, akik Sunyákhoz hasonlóan együtt dolgoztak a béressel. Mi is egy  „Fekete” házban laktunk, egy 2 szobás nádfedeles házban, melyet államosítottak is. A könyvről kellene  írnom, de az abba olvasható történések annyira valósak, hogy a saját életem, a mi életünk sejlik fel akaratlanul is. Nem tudom, a fiatalabb generáció hogyan viszonyul a Sunyák-féle sorshoz. Lehet, számukra ez meseszerű, de mi, akik ezt megéltük tudjuk ez a valóság. Kicsi gyerek voltam 10-11 éves, apánkkal mentem kukoricát kapálni a tikkasztó hőségben. Aki a nagykunsági  talajt ismeri, az tudja, olyan kemény, hogy sokszor szikrázott a kapa, amikor belevágtunk. Délben apánk megcsinálta az ebédet, a víziciberét. Ez nem más, mint cukros víz, amibe kenyerek  aprítottunk. A hozzám hasonló korú alföldi emberek tanúsíthatják igazamat. Aztán az aratások! Apám volt a kaszás, én 10-11 évesen a marokszedő. Apám a kaszálás mellett be-besegített a kötélcsinálásba, hogy győzzem. Ilyenkor nem is mentünk haza, a kereszt (búzakévékből) tövében aludtunk, hajnalban keltünk, hogy a  harmattól puhább búzából kötelet csináljunk.10-11 éves gyerekek ma ezt el sem hinnék. A regényben szerelő kiskirályok is hithűk. Jónás, az első tanácselnök Kisújon! Iskolázatlan, a katolikus temető csőszházában élő kosárfonó. Mindent a hatalom érdekében vakon végrehajtó. Köszönöm, hogy könyve kapcsán ezek az emlékek megjelenhettek. A paraszti, kunsági életforma a kor melyben éltünk. A petróleumlámpánál a csigacsinálások, komámasszony, vasfazék, asztalszék és sorolhatnám. A cukorjegy, lisztjegy-rendszer, az összeírások, zsírcsata, az éjszakai disznóvágások és sorolhatnám. Köszönöm szépen az élményt. Reménykedve abban, hogy ez a könyv sokakhoz elkerül és ebben a számomra  rohanó, mobilos világban. Tisztelettel. Németi Sándor

Aranyos Nagy Család! Andrásom! Köszönöm, hogy megírtad ezt a könyvet! Remek, remek, remek, a „fülön” nyilatkozó Juhász Dora Ferenc utolsó bekezdéséhez csatlakozom. Hatalmas élmény, kár, hogy vége lett. Puszillak sokszor! Judit-Mackó /a szegedi /

 

Kedves Andris! …elolvastam az Arankakort… A térdműtétem ez idáig egyetlen pozitív hozadéka ez volt. Csak a vizitek idejére tettem le a könyvedet az asztalra. Bevallom, tudatlan voltam, fogalmam sem volt arról, hogy hogyan alakult ki az un. „szocialista társadalom”. Tudatlan voltam, de talán mondhatom azt is, hogy önhibámon kívül voltam tudatlan. Gyerekkoromban hallottam halkan elsuttogott mondatokat a kulák rokonokról, a mecseki bányába elhurcolt munkatáboros nagybácsiról, a titokban leölt disznóról, a padláslesöprésről, de akkor még nem fogtam fel ezen mondatok valódi tartalmát. Mindig elhallgattak a felnőttek, ha mi gyerekek hallótávolságba kerültünk. Ki tudja miért, apám még mindig hallgat, nem mesél. De a könyv olvasása közben döntöttem el, hogy a legközelebbi olyan alkalommal, amikor találkozom apámmal, ráveszem, hogy meséljen a családunkról. Mondja el, min mentek keresztül, hogy kerültek a nagyszüleim a Tsz-be, hogyan lett kulák a nagybácsi és családja. És amikor ez megtörtént, elmondhatod, hogy volt olyan olvasód, akinek ez a könyv kellett ahhoz, hogy megismerje a saját családja történetét! Üdv: Robi 

 

András, nagyon sok fiatalnak kellene elolvasni ezt a könyvet, hogy katartikus élményt kapjanak egy olyan korról, ami nekik már történelem, de apáiknak megélt valóság volt. A katarzist a könyv eszköztelen közlésmódja adja. Ezzel hat igazán. Lehet, hogy (mint egy népmesében) a jók túl jók, de hogy a rosszak totálisan rosszak voltak, az egyértelmű. Az 56-os fejezet telitalálat, mely, bár tudjuk, a felkelés elbukott, reményt adott továbbiakra. Hátha még egyszer megtörténik. Nagyjából ennyi volt. Üdv: J. Feri

OLVASS BELE.HU – BEDŐ ISTÁN KRITIKÁJA

 

Az Arankakor tavaly nyáron jelent meg. Ennek csak azért van fontossága, mert egyrészt személyes adósságomnak érzem, hogy írjak róla, másrészt pedig az aktualitása azóta mit sem kopott, sőt: erősödött. Ha nagyon röviden kellene összefoglalni a különös című írást: egy tisztességes, nagyon szorgalmas ember életútja, üldöztetése és méltatlan halála (meg annak utóélete), Dévaványától a 301-es parcelláig.

Sunyák Antal leszármazottai megőrizték azt a keveset, ami édesapjuktól megmaradt, és Nagy Bandónak adták át. Így tehát az utókor krónikása mondja el, hogyan lett Sunyák Antalból tanyásgazda, aztán kulák, végül névtelen sírba rejtett, agyonvert ember. Persze belőle is csak úgy lett kulák, ahogyan a korai ötvenes években másból is: addig tologatták a minősítés határát, hogy mindenki, aki nem nincstelen, az beleférjen. Ehhez már csak rágalmak kellettek, hazug jegyzőkönyvek, a törvényesség éppen csak megőrzött látszata (de valójában az sem) – és kész a recept, hogyan lehet családokat tönkretenni, hogy a zavaros tekintetekkel látott eszményi cél, a parasztság kollektivizálása megteremtse „virágzó jövőnket, a közös gazdaságot”.

A kulákká minősítés folyamatát a Rákosi által meghirdetett politikai program már 1949-ben pontosan fölvázolta: „Kulák nemcsak a földbirtokos, hanem mindenki, aki kizsákmányol. El kell érnünk azt, hogy a kulák kalapot emeljen a titkár előtt. A kulákokra nem szólnak a védő rendelkezések. Alaposan meg kell nézni háztáját, és minden szabálytalanságért felelősségre kell vonni. Trágya, szennyvíz, tűzrendészet, állattartás, állatkínzás, jelentési kötelezettség és még számtalan. Az adóvégrehajtás és egyéb behajtások tekeintetében a demokrácia nem védi a kulákokat… Lakásínség van, tehát a kulák felesleges szobáit igénybe kell venni. Le kell járatni a kulákokat, meg kell szégyeníteni őket. A korlátozás a megsemmísités kezdete.”

A fenti idézetet egy hasonló témájú, de szociológiai mű oldaláról vettem kölcsön. Nem is sok irodalmi mű beszél erről a korról, elég gyalázatos volt anélkül is – mondják az utódok –, jobb lenne feledni. De hát nem lehet.

Nagy Bandó könyve tehát félig fiktív dokumentumregény, hiszen a Sunyák család minden költözésen keresztül megőrzött kevés papírja a tárgyi tanú, hogy miket nyilatkoztak a hatóságok – a többit az írónak kellett a cserepek mellé kifoltozni. Így születhetett meg Sunyák Terike esküvője, így a feleség látogatása a férjnél a kényszermunkatáborban, aztán megint a meghalt családfő kevéske motyójának átvételekor, így a Pestre szakadt falubeli fiúk hazalátogatása friss – és egyre rosszabb – hírekkel.

 

A SOSEMVOLT TOSCANÁRÓL A SAJTÓ

 

A Sosemvolt Toscana egyszerre gyönyörűséges családregény, és egy napfényes itáliai tájegység rajzát adó útleírás. Élet és halál kérdéseit feszegető, gondolkodásra késztető olvasmány. Tanítás, útmutatás: hogyan fogadhatjuk el az elfogadhatatlant, hogyan múlhatunk el ebből a világból méltósággal, emberi tartással. Szathmári Gabriella, Képes Újság

 

Hatalmas vállalkozás ez, tudja jól a szerző is, de végigolvasva művét kijelenthetjük, hogy sikerült megbirkóznia a feladattal. Szerkezetét és mondandóját tekintve több csavar is van benne. Nagy Bandó megrendítő könyve nem keserves haldoklást mutat be, hanem felemelő búcsúzást, mely egy új élet érkezéséig tart. Borzák Tibor, Szabad Föld

 

Kedves Bandó, mit műveltél már megint? Miféle erő íratja veled egyre-másra a téged nem, vagy csak felületesen, kabarettistaként ismerőket meglepő, sőt megrendítő remekléseidet? András könyve, András II. könyve, 333 haiku, hogy csak az engem legmélyebben megérintőket említsem, oly író képét vetíti az olvasó elméjébe, aki rég túljutott a humor kizárólagos művelésén (bár azt is mindig komolyan vette), s hosszú ideje az emberlét legfontosabb témáin töprengve alkotja meg új és újabb munkáit. És íme, az első regény, a már címével is különös érzést keltő Sosemvolt Toscana.

Sokféle mércém van olvasmányaim megítélésére. A legritkábban alkalmazhatónak az szolgál, amelyben fiziológiás elváltozásokat észlelek magamon: bőrömön borzongás fut át, könnyeim önállósodva peregni kezdenek, és egyik jelzést sem érzem röstellnivalónak. Nagy Bandó könyve ezt a mércefajtát hívta elő bennem és nemcsak a döbbenetes emberi dráma, a szélsőséges érzelmi állapotok mélyen empatikus megjelenítésének írói bravúrja, a költőien szép mondatok, leírások, a fokozatosan eltűnő élet ezer apró, felnagyuló értékének megmutatása töltött el az oly ritkán megélhető olvasói ámulattal. Az irodalmi eszközök alkalmazása, az idővel való „sosemvolt” játék, a regény lazábbnak tetsző elemeivel való okos és bátor gazdálkodás, beépítésük a mondanivaló fősodrába éppígy lenyűgözött. Kedves Bandó, tovább, tovább! Füzesi István, Színes RTV

 

Kedves András!

Úgy olvastam el a könyved, hogy a három idősíkot külön-külön, aztán ezek elemei összerakódtak bennem. Előbb az első hat napot (Isten is hat nap alatt teremtette a világot…), ami visszautazás a múltba. Aztán a 90 napból maradt 84 napból azt a néhányat, ami a jelen, a fizikai haldoklás, és pedig a legkíméletlenebb, a leépülés, amelyet tiszta tudattal él végig Bódog. A végére hagytam a Toscanát, ami csodálatosan szép. Olyan ellensúlyozása ez a szenvedésnek, amelyben az a legszomorúbb, sosem juthatott el oda éppen a váratlan (?) halál miatt. A befejezés felemelő, hősies halál, az életért való küzdelem felemelkedése egyenes megtestesülésben, a csecsemőben. Szorongva jártam végig a halál-stációkat, amikor Bódog ismerkedik azzal, ami rá vár. Szíven ütött és megrázott Viktória „története”, akinek helyettem is kezet csókoltál. A szegedi (?) látogatás a temetőben, a „leltár”, az orvos „beszámolója”, mind antológikus momentumok, ha világnyelven írtad volna, valószínűleg díjaznák. Az asszony figurája is döbbenetes, arra gondoltam, hogy ez a regény szinte „kézikönyv a halálhoz” (vagy az élethez?). Lídia is igazi „anya-szerető-nő”. Mindehhez hozzá sorolhatnám Bódog élet (és evés) szeretetét, a sok tudományos alátámasztást, összességében egy hiteles „emberi kálváriát a megfeszítésig”, és az unokában való feltámadásig. Könnyeztem, ahol kellett, és a „fejezetek” befejezései kis gyöngyszemekké, portrékká tették az illető eseménysorozatot. Köszönöm, és készülök az újabb elolvasására, ezúttal a vágás technikád szerint.

Mivel korban (62) közel járok a Bódog korához, külön megköszönöm, hogy személy szerint nekem amolyan Dante vezetőjeként hatott, bár én az emberélet útjának nem a felénél járok, hanem a vége felé közeledek. Baráti öleléssel: Oberten János, író, Temesvár

 

OLVASÓK  LEVELEI A TOSCANA REGÉNYEKRŐL

 

Kedves András! Kitűnő a könyved, sőt több mint kitűnő: lélekbe markoló, megrázó és felemelő. Nyelvészek kivernék a fenekemet, ha azt állítanám, hogy összefüggés van a hasonlóan kezdődő „humorista” és „humanista” szavak között. Mert etimológiailag nincsen. És mégis van! Az igazi nagy humoristák – humanisták is. És mit érne a humanista, akinek nem volna humora, vagy legalább humorérzéke. Benned egyesül a kettő. Szívből jövő gratulációk a Sosemvolt Toscanához, - köszöntelek érte, a feleségem nevében is, baráti kézszorítással, Méray Tibor, Párizs

 

Szép és szomorú történetet írtál meg, ráadásul gyönyörűen! Aligha mondok újat vele: a Sosemvolt Toscanát ezrek fogják az ágyuk melletti könyvespolcon tartani, bibliaként. Jancsó Miklós

 

Kedves András, szeretettel és megrendüléssel olvastam a „Sosemvolt Toscana”-t, hiszen nekem is nagy „témám” a halál, mint tudod, a „Ne féljetek”-ben. Különlegesen érdekes az „életes” beszövés, a fantáziával betoldott Toscanáról – az örök élet lüktetése, az ellentét. A regénynek két csúcspontja van (számomra), a négyéves haldoklás története és Viktória… És persze a ez egész. Az út, a leépülés, a tehetetlenség és mégis valamifajta győzelem… hogy akkor történik meg a halál, amikor ő akarja.

Tudod, én hiszem és tudom a matérián túli életet, az Én továbbélését a szellemi szférában. Ezért nekem bizonyos fokig a halál nem végleges. Te egy lezárt tragikumot ábrázolsz, s azt hitelesen. Szívből kívánom, hogy választott sorsod teljesedjen ki továbbra is – és ne add fel a nem-dogma szerinti Isten faggatását! Szeretettel üdvözöllek: Jókai Anna

2008. szeptember 15.

 

Kedves András,

köszönöm a Vár rád Toscaná-t, megrázó olvasmány, méltó az előzményhez. A „meghalás” lenyomatának kiváló ábrázolása, a s egy Isten-nélküli, furcsa mód, mégis „istenes”, szeretetteljes gondolkodás rajzolódik ki belőle. Az új életek: a remény… Örülök a sikereidnek, annak, hogy ilyen mélységben megtaláltad magad… Szeretettel gratulálok!

Kegyelem-teli húsvétot, Jókai Anna  

 

Kedves András! Katona Tamásné Juli születésnapján ismerkedtünk össze, néhány éve Pécsett. Akkor még Hidason, Baranyában, ma már Tiszanánán, a Tisza-tó mellett szolgálok, mint református lelkész. Karácsonyra a hittanos gyerekektől mindkét évben, mióta itt vagyok, könyvet kaptam. Először a Madarak tolláról-t, majd a Fából vasparipát. Hittanórán is olvastunk belőlük. Sokat beszélek a nánai barátaimnak Rólad, szellemedről, gondolataidról. Most megkaptam születésnapomra kedvesemtől a Sosemvolt Toscanát. Annyira felkavart, hogy legszívesebben vasárnaponként ezt olvasnám fel prédikáció helyett. Ott vagy Weöres Sándor és Hamvas Béla mellett az éjjeli szekrényen! Isten éltessen, lelkesítsen az emberi kor végső határáig! Kovács Csaba, református lelkész, Tiszanána

 

Kedves András!

Elolvastam a könyved, és bevallom, volt, amikor abba kellett hagynom, hogy egy kicsit megemésszem a leírtakat és kifújjam magam.

Megrázó és felemelő, gyönyörű és szomorú, elgondolkodtató és tanulságos. Bizony, sokszor nem tudunk szelektálni, hogy mi a fontos és mi nem… ez a könyv segít. Mindenkinek el kellene olvasni, hogy másként, értékesebben éljen. Azt hiszem, mostantól egy kicsit én is másként fogok élni… Köszönöm! Besenyei Péter, műrepülő világbajnok

 

Néhány napja  - Debrecen főterén - volt szíves dedikálni két könyvét (Sosemvolt Toscana; Vár rád Toscana). Döbbenetesen szép írások. Önnek nem csupán talentuma, hanem komoly élettapasztalata is lehet: szerintem, ha ez a kettő együtt beépül a személyiségbe, akkor tud valaki ilyen nagy műveket alkotni. Kérésem: én szeretnék utánvéttel megrendelni mind a két kötetből 5-5 példányt. (10 ezer kötetes könyvtáram van, nemcsak vásárolom, olvastam is mindahányat, és a két Toscana bekerült a 10 legjobb könyv polcára!)

(2 nap múlva): Te nem tudhatod, hogy én 72 éves vagyok. Talán azt sem, hogy humán anatómus vagyok. Oktató, kutató. Azt meg végképpen nem, hogy én – főleg Édesapám, aki református teológus professzor volt Debrecenben – hatására én is kálvinista vagyok, de inkább adyendrés értelemben, és nem, mint bigott. Így hát amennyire egy gyarló ember tisztában lehet az életével, én is tisztában vagyok. Most minden OK, tanítok, kutatok (= ízületi, porc), de nem tudjuk, mi jön holnap. Így hát ne aprózzuk. Most fedeztelek fel, élmény volt, kérem a többi élményt. Módis László M.D., Ph.D., D.Sc.  Professor Emeritus, Debrecen

Szívbemarkoló, megrázó, a legmegrendítőbb „útikönyv” (ne értsd félre!), amit valaha olvastam. Számomra ez a Sosemvolt Toscana. Illetve ennél jóval több. Ritka, hogy egy regényben ennyi érzelem és indulat megfogalmazódjék. Szívet melengető az a gondoskodás, amellyel „többgenerációs” szereplőidet körbeveszed. Azokat az embereket, akik a „nagy család”-odhoz tartoznak. Úgy gondolom, ez egy olyan regény, amelyet nem lehet „csak úgy” elolvasni. MINDEN MONDAT JELENTŐSÉGGEL ÉS JELENTÉSSEL BÍR. Nem lehet átsiklani egyik felett sem. Gratulálok, s ha egyszer magaddal vinnél, mint útitársat a sienai paradicsomba, hálás lennék a sorsnak. Ha esetleg mégsem, akkor tudni fogom, hogy melyik könyvet vigyem magammal… a regény elolvasása után (és közben) nem csak az allergiától volt könnyes a szemem… Gruber László tanár, Bonyhád

 

Tudd meg: a Sosemvolt Toscana szerzőjeként sem voltál más, mint egy clown, aki azt játszotta: mi, emberek szabadok vagyunk. Pedig nem vagyunk azok. De egyszerűen nem lehet mást játszani. Írtam egy haikut helyetted: Ha csak a Vezúv / lejtőin építhetnék / várost? Megtenném. Gyüre Ágnes, Budapest

 

Könyved olvasását már a hét elején befejeztem, de mint afféle fontos olvasmányélményen, még gondolkodnom kellett rajta. Egyszóval: a könyv remek! Néhol megríkatott, máshol mosolygásra késztetett a sorok közt megbúvó szomorú humor. A szerkezete tökéletes, a kontraszt a halálos ágy és Toscana között csodás ötlet volt. És hányféle aspektusa van az olvasó számára! Megrázott és elgondolkodtatott, mint gyermeket, mint anyát, mint feleséget. Ez a könyv, túl azon, hogy az utóbbi időben általam olvasott könyvek legjobbika volt, mementó is a közelmúltban elhunyt barátaimnak, Katona Tamásnak (a „róla” szóló sorok igazán szívet tépőek, de csodaszépek), és Fekete Gabinak. Köszönöm, hogy megírtad, köszönöm, hogy olvashattam! Szeretettel csókollak: Bartos Ildi, Pécs

 

Megborzongatott a regényed, szó szerint bőr-borsóztató. Szili Katalin, Pécs

 

Bandó, Te tényleg nagyon tudsz! Érezni, beleélni, átélni, majd mindezt úgy kommunikálni – a hihetetlen tárgyi tudásod mellett –, hogy az olvasó számára nincs menekvés. Szőnyi Liza, Lovas

 

Drága Bandóm, Barátom, Testvérem! Hát nem igazán tudok mit mondani, most kapcsoltam ki a CD lejátszót és csak bőgök, bőgök. De Te megmondtad előre! Először is KÖSZÖNÖM. KÖSZÖNÖM. KÖSZÖNÖM. Mondd, honnan van Benned ennyi érzés? Nemcsak bölcsebb, de gazdagabb lettem a könyv által, az biztos. Olyan mély érzések kavarognak bennem, hogy most még biztos nem fogok tudni mindent elmondani, amit szeretnék. Kell egy pár nap. Az egyik legmegdöbbentőbb pillanat számomra, mikor Bódi azt írja az üzenő füzetbe: Átéltem valamit, amit csak a kivételes, rendkívüli helyzetbe kerülők élhetnek át. A halálélményt. IGEN, RÁM MOSOLYGOTT A HALÁL! Muzsay Ági és Dusán

 

Köszönöm, hogy megírta a Sosemvolt Toscana-t és a Vár rád Toscana című könyveket. Sorai a lelkemig hatoltak. Miközben a sorait „ízlelgettem” (egy-egy gondolaton hosszasan elidőzve) nem tagadom, számtalanszor fulladt az olvasás, zokogásba. Köszönöm a választékos magyar nyelvet, a tudás bővítését és azt, hogy megelevenítette Radnóti, József Attila, Somlyó György vagy épp Szókratész egy-egy gondolatát az életút és az utazás során. A sorokba foglalt gondolatok által gazdagabbá lettem, melyet ezúton is köszönök. U.I.: A végén, a CD zseniális gondolat!  Császár Andrea

 

Toscana valóban elvarázsolt hely, mely a múltkor magával ragadott a Sosemvolt…-ban. Őszintén, el sem tudtam képzelni, hogyan lehet folytatni egy lezárt regényt, egy bevégzett életet. Bravúrosan megoldottad! Én a CD meghallgatásával hangolódtam rá a regényre.

Nagyon őszinte, igaz, letisztult a két pont, a születés és a halál közt vívódó lélek felkészülése. Szerintem sokkal inkább nekem szóltak a gondolataid, jobban megérintettek, mint egy ifjú unokát. Az életösztön, a napért, óráért esdeklő beteg, és a bátor felkészülés a halálra, s az az út, melyet megjelenít a könyv az igazán dicséretes. Thoroczkay Luci, Budapest

 

Most igazán nehéz megszólalnom, szerettem volna erős lenni a könyv olvasása közben, de nem sikerült. Úgy volt, hogy 8-án jövök haza, de mióta tudtam, hogy elküldted a könyvet, igazán nem volt nyugtom. Most már mondhatom, örülök a sorsnak, hogy megadta a Veled való találkozást. Ne haragudj, nem találom a szavakat, annak ellenére, hogy sok mondanivalóm lenne. Bodor Zsófi, Kám

 

Döbbenetes élmény volt egy humoristától, annak ellenére, hogy mint humorista is megkaptad tőlem a nagyra becsült EMBER jelzőt. Volt olyan rész, ahol nem tudtam letenni a könyvet, de éreztem, ha tovább olvasom, megszakad a szívem. Azt írja az én sosem látott barátom, Lin Yu Tang „A bölcs mosoly” c. könyvében, hogy a rossz könyvet is érdemes elolvasni, ha legalább egy mondat van benne, ami neked szól. A világról alkotott véleményemet te fogalmazod meg a legpontosabban.

………………………………………………………………………

Vannak könyvek – elismert „nagy” emberektől, íróktól – amikben nem volt nekem írva egyetlen mondat sem. Érdekes módon ilyen volt a Kertész Imre Sorstalansága is. Talán egy fél mondat... Nobel díjat kapott. Mióta befejeztem a Sosemvolt Toscanát – és azóta is – úgy gondolom, maradandóbbat alkottál, ezért nálam felkerült a könyved  a nagyra becsültek közzé (Thomas Mann: József és testvérei, Lin Yu Tang: A bölcs mosoly aztán még Márai, Szabó Magda stb.) Köszönöm neked ezt az élményt.

Azt szoktam mondani, írhatnék én is, de már nincs értelme. Mindent leírtak már, ami nekem fontos, csak meg kell keresni a saját gondolataimat a mások műveiben. Most úgy néz ki, hogy a világról alkotott véleményemet te fogalmazod meg a legpontosabban.

Halászléfőző verseny, kolbásztöltő fesztivál, mangalica fesztivál… Egy kiló mangalica kolbász, vagy egy könyv? Melyik okoz maradandóbb élményt?

De nem véletlenül voltam ott, bár nem is tudtam az egészről. A villamoson utaztam, amikor láttam a kirakodást, de mentem tovább. Aztán jött a telefon a barátnőmtől, hogy meg van a szövettani eredmény, áttételes rákos. Nem tudtam hazamenni. Mi lesz ezután? Mit mondok majd neki a betegágynál? Nem lesz semmi baj, vagy őszintén sírva boruljak a vállára? Nincsenek véletlenek. Megvettem a Vár rád Toscanát és olvastam benne a választ: csak őszintén. De a 2. könyvről legközelebb, mert még van hátra vagy 30 oldal és a CD.

Köszönettel és szeretettel: Kozmáné Magdi Debrecenből

 

Tisztelt Művész Úr!

A Sosemvolt Toscana és a Vár rád Toscana című műveit az Önnel való személyes találkozással együtt a sors rendelte utamba. Ebben semmilyen fennkölt hangzást ne képzeljen bele, ha személyesen hallaná a hangom, hangsúlyom biztos kihallaná belőle, hogy ez számomra teljesen természetes és elfogadott megjegyzés lenne, mindenféle rácsodálkozás nélkül. Az én életemben ez már számomra teljesen normális dolognak számít.

Tavaly, egy év szenvedés után elvesztettem Édesanyámat, életem legfontosabb és legjobb barátját, lelki társát. Azóta megszállottan keresem a válaszokat a kérdéseimre ezen helyzetben és ezen helyzet kialakulásáért. Szerettem volna tudni, Édesanyám mit élt át, hogy élte meg ezt az időszakot. Rengeteg könyvet olvastam és olvasok a mai napig is ezen okból kifolyólag, de őszintén mondhatom Önnek, hogy az Ön fent említett regényeit elolvasva találtam meg a kérdéseimre azokat a válaszokat, mely – amennyire ebben az esetben lehetséges – megnyugvást, megbékélést nyújtanak számomra.

Halála előtt pár nappal egyetlen egy mondat volt, amit magáról mondott: „Összességében szép életem volt.” És itt hagyott minket kétségek és kérdések közepette. Amíg az Ön műveit nem olvastam, rengeteg álmatlan éjszakám volt, próbáltam a gondolataimat, érzéseimet, Édesanyám helyzetét elemezni, megérteni, és mint egy puzzle-t összerakni. Sikertelenül.

Ezt a puzzle-t az Ön segítségével sikerült összerakni és helyére kerültek azok a darabok is, amikről már azt hittem, sosem fognak. KÖSZÖNÖM, szívből köszönöm és hálás vagyok azért, hogy Ön bármilyen indíttatásból, ihletből merítve is, de megírta ezeket a könyveket.

Örök tisztelettel: Veréczi Csinszka, Székesfehérvár

 

Kedves András!

Elolvastam mindkét könyved (Sosemvolt... Vár rád...) és meghallgattam a cd-t is. Kérted, hogy írjam meg a véleményem, ezért születik ez a levél.

Be kell valljam, én eddig az előadói oldalad, a humoristát ismertem, itt-ott lapokban megjelent rövid írásaid olvastam, közéleti tevékenységed, véleményed volt szimpatikus, azt éreztem, hogy "egy húron pendülünk". Mint írót, ebből a két kötetből ismertelek meg, és elbűvöltél.

Nagyon szép nyelven, irodalmi, szépírói stílusban megfogalmazott családtörténet bontakozott ki előttem. Különösen a toszkán levelek ragadtak magukkal, mintha magam is ott sétáltam volna a dombokon, a meredek kis utcákon, láttam (mert érzékletesen láttattad) a képeket, éreztem az illatokat és ízeket. Üdítő volt, ahogy megidézted a dédszülők, nagyszülők ízes beszédét, ezek a részletek különleges színfoltjai lettek a nagy egésznek. Egyedül a húsvéti látogatás, annak a vacsorának a leírása ejtett zavarba. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért, de ha úgy tekintem, hogy az egyes fejezetek, mint különféle színű/árnyalatú mozaikok adják ki az összképet, akkor számomra ez a mozaikdarab valamiért kirí a többi közül. De ez csak egy érzet, és meg ne neheztelj rám emiatt. 

Nehéz témát dolgoztál föl, ezért azt gondolom, nem is szabad ezeket a könyveket akárkinek a kezébe adni. Kell ezekhez már egy jó nagy adag élettapasztalat, kellenek a több évtizedes ráncok az arcon és a lelken is, hogy megfelelően értékelni tudja az olvasó a lényeget. Én épp jó időben találkoztam ezzel a két kötettel. Fiatalon az embert nem igazán foglalkoztatja a múlt, kevéssé törődik a felmenőkkel, az általuk ránk hagyományozott örökséggel. Csak amikor már túl vagyunk az életünk delén, amikor már a gyerekeink is felnőttek, és amikor megérjük az unokák születését, akkor érzünk rá a generációk egymásra épülésének jelentőségére. Nem pontos az idézet, de "ahogy fogy, fogy a jövendő, úgy lesz egyre drágább a múlt" - erre gondolok, és ezt olvastam ki a könyveidből is. Azt, hogy az életben a legfontosabbak az emberi kapcsolatok, s hogy az a legnagyszerűbb életfeladat, ha ezekben a kapcsolatokban a tisztesség, a másik megbecsülése és a jó szándék dominál. Manapság nagyon divatos a "szeretet" hangoztatása, a mindenek feletti szereteté. Én kevesebbel is beérném: toleranciával, empátiával és az ártó szándék mellőzésével.

Mélyen megérintett, ahogy Bódog szépen csokorba szedi mindazt, amit születendő unokájára kíván örökíteni. Voltak gondolatok, amik párjukra leltek bennem, voltak, amikre rácsodálkoztam, hogy ... hát tényleg!, és voltak, amik szó szerint szívbe markoltak. Az élet szépsége, az egészség értéke fordított arányban nő az elfogyó idővel. A halál gondolata, az elmúlás feldolgozása, vagy inkább az erre való felkészülés is napi szinten épül be a tudatunkba az ötödik X után. Ez az általános, és ennek mond ellent az én tapasztalatom. Én kisgyerekként féltem nagyon a halált. Óvodás, kisiskolás koromban szüleim hittanra járattak, és én nagyon is el tudtam képzelni a poklot és a tisztítótüzet. Rettegtem. Aztán sokat kérdezgettem a keresztényüldözésről is, és emlékszem, amint próbáltam gyermekagyammal eldönteni: vajon én megtagadnám-e Jézust, hogy elkerüljem a kereszthalált, vagy inkább állnék a keresztre feszítés elébe azért, hogy elkerüljem a pokol tüzét. Miért kell egy kisgyereknek ilyen gondolatokkal küzdenie?! (Ezért aztán elég messze kerültem a keresztény vallástól, bár Isten-hívőnek vallom magam.) Később, kamasz koromban a halálfélelmem okán még az is felötlött bennem, hogy a születéssel tulajdonképpen halálra is ítélem a saját gyermekem, talán inkább nem is kéne szülnöm soha!

És pont a második szülésem, a kisfiam születése oldotta fel bennem a halálfélelmet! Akkor (és csak akkor!) volt egy testen kívüli élményem, ami gyökeresen megváltoztatta az elmúláshoz való viszonyom. Akkor voltam 23 éves, ma 58 vagyok, és a közte lévő 35 évem abban a nyugodt tudatban telt, hogy a Halál csak egy fordulópont, egy ajtó, amin át kell lépni, amin túl van még folytatás... Ezt nem hitte Bódog, valószínűleg András, te sem... Ha nem történik meg velem, ami akkor történt, valószínűleg én sem hinnék. Erről az élményről keveset és keveseknek beszéltem, de pár oldalban leírtam, leginkább a fiam számára. Ha érdekel és elolvasnád, szívesen elküldöm neked.

Hosszúra sikerült ez a levél, elég is belőle. 

Gratulálok a könyveidhez, nagy és szép munka volt, élmény volt olvasni őket! Üdvözlettel: Karácsony Ildikó

 

Kedves Bandó! Kiolvastam a "Sosemvolt Toscana"-t. Megrendítő regény. Különösen a betegség felfedezése utáni időszak volt az, amit nehéz szívvel olvastam (én 68-dik, férjem 75-dik évünket tapossuk), de a toszkánai táj leírásának varázsa feloldotta bennem a szorongásaimat. A "Toscana" fejezet utolsó lapjai különösen gyönyörűek! A könyv végéig aztán jó néhány papírzsepit elfogyasztottam. Most kíváncsian várom a folytatást. Abszolut véletlen folytán nem sokkal korábban fejeztem be Juliette Benzoni: „Firenzei lány” négy kötetét, majd Karácsony táján  Dan Brown „Inferno” című könyvét, melyben szintén Firenzébe kalauzol az író. A Google Earth segítségével minden helyszínt felkerestem. Csodálatos utazás! Szeretettel üdvözlöm: Zsuzsa

Kedves Bandó! Ma befejeztem a „Vár rád Toscana”-t. A könyv elején, az unokának írt füzet első lapjait író, a betegség, és a halál közeli tudatával kínlódó Bódog sorainak olvasása rossz érzéseket váltott ki belőlem, s úgy éreztem, hogy kicsit sok az ismétlés is. (Bár abban a lelkiállapotban nem lehet csodálni.) Később, a régi emlékekben elmerült, ízes szögedi nyelvjárásban írt sorokat nagy élvezettel olvastam. A könyv végén Dia Dórához tett látogatásánál a fejezet végén – amikor „Dóra olyat sikoltott, hogy Marci fölsírt a bölcsőben” –  elsírtam magam, s kellett egy kis idő, hogy a Toscanai „utazás” befejező részét el tudjam olvasni. A könyv végében lapuló lemez (kibírtam, hogy nem hallgattam előbb bele) nagy meglepetés volt.  Kétszer hallgattam meg egymás után. Gyönyörű! Gratulálok! Szerető üdvözlettel: Zsuzsa

 

Kedves Bandó!  Húztam az időt, a reagálással, de ma Bódog napján nem teszem tovább. Elsőként gratulálni szeretnék könyvedhez, a Sosemvolt Toscaná-hoz, ami nem mondható szokványosnak. Ha elolvasom a Háború és béke, vagy Nyomorultak, vagy hasonló nem kis kaliberű műveket, akkor sem tudom úgy beleélni magamat, mint a Te könyvedbe. Lassan tudtam olvasni, mert állandóan elkalandoztam, vagy amiatt, hogy honnan van ekkora ismeretanyagod, vagy amiatt, hogy teljesen magamra, illetve környezetemre ismertem. (Első és második házasságom, gyerekeim, rokonaim…) Leírásod is pazar, mert ma már a Google Earth-on követni lehet és élveztem is. De a későbbiekben a lélektani hatás volt az, ami megviselt. Be is vagyok sz@rva mert a sorba állás miatt csak holnap kerülök sorra az urológián, ahova évente azért el szoktam járni, de most csak másfél év után kerülök oda, és nekem is fáj a derekam… Persze bízom benne, hogy nem a jövőmet olvastam könyvedben, és csak Bódogot, Lídiát és Dórát sirattam el, mert be kell valljam, többször elbőgtem magam, persze magamban… Annak ellenére, hogy én úgy szoktam olvasni, hogy közben jegyzetelek, kérdéseket fogalmazok meg, feljegyzem, hogy minek kell utánanéznem stb., de ezzel most nem untatnálak. Láttam Rónai Egonnal készült beszélgetésedet, így a könyved és beszélgetésed alapján büszke vagyok arra, hogy barátomnak tekinthetlek és Te is annak tekintettél személyes ismeretség nélkül is. További sok sikert kívánok munkásságodban, és nagyon sok boldogságot kívánok családi körödben, mert mint írásod is arról szól, hogy egy új életért semmi nem drága! Üdvözlettel: M. Pista

Levelek a gyermekköteteimről                            

 

Kedves András, nemrégiben kaptuk ajándékba a Ringató című kötetét. Egyszerűen remek! Már régóta kerestem egy ilyen verseskötetet, ami egyrészt új, másrészt viszont tovább viszi a régi vonulatot: a versek hosszabbak, értelmesek és szépek, s nem utolsó sorban rímelnek! Köszönet és hála azért, amiért közkinccsé tette. Ajánlom minden gyakorló apukának, anyukának, nagyszülőnek! Czabán Attila

 

Unokám rajong a Bandó mondókákért. Mi csak Bandókáknak hívjuk. Karnagy vagyok, s a verseidet dalolva olvasom. Így lett a Mondd el!-ből gyermekkari mű.

Fiaim verseidet hallgatják esti meseként. Gyakran olvasok nekik Weöres Sándortól. Eddig azt hittem, hogy a Róka, rege, rókára tett reakció jelenti a magas tetszési indexet, de tegnap óta tudom, hogy nem. A Vakondokot tízszer kellett elolvasnom, a kisfiam hangosan kacagott, s ma már kívülről idézgettek.

Teljesen le vagyok nyűgözve a könyveidtől. 8 éves unokám nem szeret olvasni, de amikor ezeket a verseket felolvastam neki, egyből ritmusosan kántált velem.

A művészet egy hídként köti össze az előadót és a közönséget. Te egy gyönyörű szivárványhídon adtad át a verseidet. Német ajkú férjem nem ért magyarul, de mondókáidat hallgatva a magyar nyelv szerelmese lett.

Amit Te művelsz a szépséges magyar nyelvvel, szinte példátlan a gyermekirodalomban. Tamkó Sirató és Weöres méltó utódja vagy, folytatnod kell! Nagy szükség van Rád és az okos, nagyon szerethető verseidre! Boldog ember lehetsz! Mi is részesülünk belőle.

András, vedd tudomásul, hogy költőnek sem vagy rosszabb, mint humoristának! Nem csak gyerekeink kedvence lettél, mi, a szüleik, de még a mi szüleink is imádjuk, imádják a verseidet! Ilyen ritmus-kavalkádra Weöres Sándoron kívül senki sem volt eddig képes. Verseid szinte dalolnak, muzsikusért kiáltanak. Te segítettél abban, hogy az idétlen dedós versikéktől végre eljuthassunk a gyönyörűséges költeményekhez! Köszönjük, és írj még nekünk!

Köszönöm azt az órát, amellyel megajándékozott bennünket. Örömmel hallgattuk verseit, amelyek játékossága, ritmikája elbűvölte gyermekeinket és minket, a szüleiket is. Lenyűgözött az az erő, hit és meggyőződés, amivel munkáját, életét végzi, vezeti. Műsora alatt Pál apostolra gondoltam, aki a meggyőző erejével, szónoki képességével magával ragadta környezetét, de ennek igazi értelmét csak megtérése után kamatoztathatta. Akkortól fogva tudta használni értelmesen és értékesen az Istentől kapott a képességét. Önt ennyiben hasonlítanám hozzá.

 

Tisztelt és kedves Nagy Bandó András úr!

Ez év aug. 22-én, a Savaria Történelmi Karnevál alkalmával, a Főterünkön vásároltunk három könyvet Öntől.

Tegnapra olvastam el a Sosem volt Toscanát. Olvastam, és nem tudtam letenni. Nagyon régen olvastam hasonló témájú könyvet. Sajnos még nem jártam  Firenzében, Siennában, mégis a sorok olvasása közben szemeim elé tárult a város képe, mert olyan apró részletességgel, történeti beszúrásokkal kalauzolt végig, hogy közben dimenziókban láttam és néztem körül a városban.

Bódog gondolatai és életrajza az én gondolataim nagy része is, eddigi élete részben az enyém is, mert a dédnagymamájával kapcsolatos kis szilánkok az én nagyszüleim körülményeire is jellemzőek voltak. A Nyírségben voltam gyermek, „tirpák” voltam, és talán ez halálomig bennem is marad. Hiába élek családom nagy szeretettel hallgatják lányaim (23 és 27 évesen) az én gyermekkori élményeimet is, és ha ott töltjük a karácsonyt, örömmel át is élik a ma már csak nagyon kicsiben megmaradt ünnepi hagyományokat. Ezeket az általam megélt képeket  elevenítette fel újra bennem Bódog a dédi és más falubeli életképeivel. Sokszor letettem a könyvet, felálltam, a tükör elé álltam, belenéztem, és a visszanéző tekintetemben pörögtek a '60-as évek nagyon szegényes körülmények között játszódó gyermekkorom (a régi kis házunk, az udvar, a kert, disznók a karámban, kukorékol a kakas a kerítés tetején, fülsiketítő gágogással követelik a libák, és ágyat rengető hangzavarral követelik már korán a kacsák a reggeli ellátást) barna filmtekercsei.

A temetőben szüleim és nagyszüleim, keresztszüleim sírjánál állva ugyanígy élem és éljük át halottainkkal kapcsolatos korábbi élményeinket, mint Bódog tette azt. Jó volt újra belenézni egy kicsit a filmbe, hálásan köszönöm Bódi!

A 33. oldalon egyetlen, de mégis 25 soros mondatban az élete minden kis apró részlete, része, életérzés és apró kis szösszenet, az élet hangjai válnak halhatóvá és a gondolatok érzékelhetővé. De ezek a hosszú mondatok, felsorolások végig gyakoriak a könyvben, nagyon szerettem. Bennük a felsorolás újabb és újabb képet vetített elém, gyönyörködtem bennük.

Már tudtam a könyv felénél – némi kétségeim mellett –, hogy Bódog elszántsága és akarata teljesül azzal, hogy a kis unokáját még láthatja. De azt a részt könnyek nélkül képtelen voltam olvasni, mert annyira benne voltam Bódog haláltusájában, és annyira küzdöttem vele együtt, hogy tíz órára odaérjen a lánya, és még átélje azt a másodpercet, hogy élő tekintetével átölelhesse unokáját, akiért végig küzdötte ezt a három hónapot. Az utolsó oldalaknál már családomat kirekesztve, a hálószobánk ajtaját becsukva, könnyek, orrfújás, szipogás közepette haltam meg én is egy kicsit Bódoggal.

Drága Művész Úr! Hálát adok a jó Istennek, hogy találkozhattunk Önnel és hálás vagyok Önnek ezért a gyönyörű könyvért.

Nagyon jó egészséget kívánok Önnek és kedves családjának, várom újabb és újabb könyveit. Isten áldja meg! Ui.: még egyszer nagyon köszönöm!

Tisztelettel: Ignéczi János, Szombathely, 2014. október. 23.

 

Az a bizonyos 33. oldal:

 

„Bódog csak ült, kezeit szorosan az arcára tapasztva, és hagyta, hogy ezerfelé cikázzanak a gondolatai, hogy képek százai villanjanak elé, hogy hangok hasítsanak a fülébe, hogy lepörögjön, egyre csak pörögjön előtte minden, ami az életéből elé került, fölidéződött. Minden, amit emlékként őrzött, minden, ami fontos volt, és ami nem, válogatás nélkül, fölrúgva az időrendet, hogy együtt villózzon a régmúlt és a tegnap, a közelmúlt és a régen feledett, a ma és a hajdan volt, egyfajta rendezetlen, kusza kaleidoszkóppá torzulva, hol színtelenül és fénytelenül, hol pedig pompázó, tarka kavalkádot rajzolva elé, gyermeksírással, régről ismert hangokkal, ezerszer ismételt szavakkal, egykor hallott mondatokkal, szülők intelmeivel, nagyszülők bölcs mosolyával, folyók hömpölygésével és örvényeivel, kikötött ladik ringatózásával, megakasztott ponty vergődésével, fagyos hóban baktató vének csizmáinak csikordulásával, kandalló tüzének ropogásával, akácvirágon gyűjtögető méhek dongásával, szitakötők cikázásával, pillangók libbenésével, őszi ruhát öltött platánossal, eget szántó vadludakkal, reccsenő jégtáblákkal, hópelyheket kavaró hideg széllel, pipacstól vöröslő réttel, aranysárga búzatáblákkal, fejüket égre emelő napraforgókkal, fölé boltozódó erdő lombjaival, az ágak között átszurkáló napsugárral, hideg szél hátán érkező félelmetes viharral, eget kormozó felhőkkel, villámlással, égzengéssel, felhőszakadással, könnyekkel…”